Prológus

A szobámban ülve tanultam. Vagyis csak próbáltam tanulni, de nem tudtam koncentrálni a rettenetes zaj miatt.  Ez az új szomszéd egyszerűen elviselhetetlen, akárki akármit mond.
- Belle - hallottam anyám hangját lentről. - Indulunk!
Megforgattam a szememet. Egyszerűen utáltam apám állófogadásait. A sok megjátszós amerikai szupergazdag barmot, és a beképzelt gyerekeiket, az illedelmes formájukat, mindent.
Nem hazudok, utáltam az egész életemet.
Izabelle Gortage vagyok,17 éves. Soha nem mentem még bulizni, soha nem ittam alkoholt (kivéve a pezsgőt a fogadásokon) soha nem maradhattam 7-nél tovább házon kívül. Ki akar így élni? Az embernek úgy is lehetnek céljai, hogy elengedi magát néha.
De persze nekem nem lehetett. Apám befolyásos személy volt, és nekem viselkednem kellett. Mosolyogni a kamerába, amikor fotóztak - még a szüleim erőltették rám a modellkedést - tanulni, hogy bejussak a Harvardra, és jónak lenni. Ez volt a legfontosabb. Csak semmi botrány. Mutassuk a boldog és gondtalan családképet, én, anyám, apám, az öcsém, és a világ legirritálóbb nagyija akit csak a hátán hordott a Föld.
- Megyek - kiáltottam vissza, egy kis sóhajjal a hangsúlyomban, majd lecsaptam a laptopom tetejét, és összekészülődtem. Felvettem a fekete ruhámat, a kis ezüst csattal, amit már reggel kikészítettettek velem, és kifésültem a hajam.
Eléggé fájt a fejem, mert a szomszéd már egy ideje üvöltette a zenét, remélem apám majd szól neki, hogy hagyja abba, mert holnap nem tudok majd bemenni a suliba így.
Felvettem az ezüst cipőmet és lesétáltam a nagy márványlépcsőn. A házunk a Fehér Ház pontos másolata volt, csak kisebb, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy ilyen legyen mert oda volt Obamáért. Remek.
- Te meg hogy nézel ki? - hallottam egy idegesítő rikácsolós hangot a hátam mögött.
- Nagyi...fogadásra megyünk. Ez a ruhám.
- Mint egy örömlány! Bezzeg az én időmben...
- NEM érdekel, hogy mi volt a te idődben rendben? - emeltem fel a hangom, mire elhallgatott, és cinkosan elmosolyodott. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok.
- Hogy beszélhetsz így az anyámmal - üvöltötte a hátamba anyám. Megfordultam és láttam, hogy a szeme villámokat szór.
- Ha ő nem lenne, én sem lennék, és te sem, kisasszony! Egy hétig nincs zongora....
- De anya...
- MONDOM NINCS!
Nem lehetett vele vitázni. Na igen, tudta, hogy mivel lehet megfogni. A zene. Az egyetlen kiutam. Csak azért egyeztek bele apámék, hogy zongorázni kezdjek, mert az etiket jónak tartotta. Egyébként elítéltek minden zenével kapcsolatos dolgot.
Ahogy szép lassan mindenki összegyűlt az előtérben, megérkezett az öcsém is, látszólag annyira élvezte a dolgot, mint én, de bátorítóan rámosolyogtam, hogy nem lesz semmi, megfogtam a kezét és kisétáltunk a nagy bejárati ajtón, majd egyenesen be a BMW-be, ami már a kapu előtt állt.
Floridában csak az az egy jó dolog volt, hogy mindig vágni lehetett a meleget, szinte már azt hitte az ember, hogy szaunában van, egyébként a 17 év alatt semmit nem ismertem meg belőle, csak a plázát, ahol anyámmal vásároltunk néha és a méregsrága éttermeket. A neten láttam leírásokat a szórakozóhelyekről, de álmodni sem mertem volna soha, hogy valaha eljussak egy olyanba.
A motor beindult, és az autó gurulni kezdett.... csak remélni tudtam, hogy nem fog sokáig tartani.